Mozaik

„A migránsokat vagy másként a menekülőket vagy menekülteket majdnem minden híradás emlegeti,  pártrokonszenv szerint  szörnyűlködnek vagy sajnálkoznak a kollégák a tudósításokban, enyhébb vagy szigorúbb intézkedéseket követelnek a kormánytól, letépik vagy megvédik az óriásplakátokat, a kérdőíveket másoktól elkérik és összegyűjtve látványosan a szemétbe hajítják vagy buzgón kitöltik és visszaküldik, álszent módon csodálkoznak az emberek nagy többsége véleményén vagy megértik azt, dicsőítik vagy elítélik a szerb-magyar határszakaszon épülő kerítést és sorolhatnám a példákat. A világháló jóvoltából kaptam egy cikket, amelyben az ausztráliai helyzetről írnak, ott a muzulmán bevándorlókkal van a gond, emlékezetes a közelmúlt tragikus terrorcselekménye. Az ausztráloknak egyszerűen elfogyott a türelmük. Így fogalmaznak: Ez az ország a mi hazánk, a mi területünk, és ez a mi életmódunk. Hiteteket tiszteljük minden kérdés nélkül, az egyetlen, amit kérünk tőletek, az a mi hitünk elismerése és egy békés, harmonikus együttélés. Ha ti mindig csak panaszkodtok, zászlóinkat megtépitek, keresztény hitünket megalázzátok, akkor használjátok fel az egyik ausztrál jogot, az ország elhagyásának jogát. Mi nem köteleztünk benneteket, hogy ide jöjjetek. Ha nem vagytok boldogok, költözzetek el!” Bizonyára feltűnt a figyelmes hallgatónak, hogy nincs minden a helyén az iménti mondatok némelyikében, hiszen a migránsokról szóló óriásplakátokat emlegeti, holott jelenleg sehol nincsenek ilyenek, vagy a szerb-magyar határszakaszon épülő kerítésről van szó, pedig ez már hosszú ideje szilárdan áll az oszlopain és véd bennünket. Az eddig elhangzottak a Mozaik 2015. augusztus 9-i adásának bevezető mondatai voltak – Magyarország álláspontja akkor is ugyanaz volt, mint ma, csak három évvel ezelőtt még egyedül voltunk, most pedig már jónéhány ország tömörül körénk. A politikusok ha nem is önként, hanem a különböző országokban a választások eredményeképp egyszer csak rájöttek arra, hogy jobb, ha megváltoztatják korábbi véleményüket az újkori, szervezett népvándoroltatásról. Nálunk sajátságosan új értelmet kapott a szocialista egykori külügyminiszter és pártelnök sokat idézett mondása: „Merjünk kicsik lenni!”. Igen, mi mertünk kicsik lenni, kicsi ország létünkre mertünk szembeszálltunk a nagyokkal. Három esztendő a történelemben elhanyagolható hosszúságú idő, de bekövetkezhetnek egy ezredmásodperc alatt is történelemformáló léptékű események, mint például 1945. augusztus 7-én a Hirosima felett kioldott amerikai atombomba felrobbanása, amely szörnyű módon zárta le a második világháborút. Bízzunk benne, hogy a magyar kormány példáját követő országok egyre bővülő csoportjának sikerül határozott, de békés módon véget vetni a mostani, egyre erősebb ellenérzést kiváltó folyamatoknak. Ennyit bevezetésként, következik a tartalomjegyzék. Tököl az első helyszín: rendkívüli ülést tartott a képviselőtestület, beszámolunk a megtárgyalt ügyekről. A szigetszentmiklósi Szakorvosi Rendelőintézetbe látogatunk ezután – sorra érkeznek a régieket felváltó új, korszerű orvostechnikai berendezések – Raffay Éva főigazgatóval készült interjú. Az előrejelzések szerint tovább tart a kánikula, másutt sok helyen kigyullad az aljnövényzet, bozót- és erdőtüzek tombolnak – nálunk ne így legyen, ezért még jobban figyelnünk kell a környezetünkre – Sallai László tűzoltó alezredes hívja fel a figyelmet néhány veszélyforrásra. Hallhatják az Aries szokásos tájékoztatóját, végül egy kellemes témával fejeződik be a műsor: szüretelünk. Persze, csak képletesen. A szigetcsépi Gál-pincészetbe látogattunk.

Július 18-án már a feledés csöndjével magunk mögött hagytunk egy évfordulót: 67 esztendővel ezelőtt hivatalosan ezen a napon fejeződött be Magyarországon a kitelepítés, amit a korabeli MTI a követkző szűkszavú közleménnyel adott az olvasók tudtára: „A fővárosból eltávolították a nemkívánatos elemeket.” Az 1948-as, hírhedt kékcédulás csalássorozattal és a szovjet szuronyok fenyegetésével hatalomra jutott, magát kommunistának mondó Rákosi-rendszer nemcsak közellátási, hanem lakás-gondokkal is küszködött, az új hatalmi elit tagjai főképpen Budapesten csak úgy tudtak megfelelő állapotú és főként méretű lakáshoz jutni, ha onnan elűzték a benne lakó tulajdonost és családját. Több célt véltek így megvalósítani: ingyen megjutalmazták saját kádereiket, eltávolítottak a fővárosból sok velük nem rokonszervező embert és azt remélték, hogy a vidéken, főként az úgynevezett kulákok, tehát minimális vagyonnal bíró, gazdálkodó parasztemberek házába zsuppoltak nem a szocialista rendszert, hanem egymást fogják szidni a kényszerű együttlét miatt, összevész az értelmiség és parasztság, erősödik a munkásosztály. Persze, nem így lett, éppen ellenkezőleg, mert a szidás megvalósult, de nem egymást, hanem a kommunistákat szidták, persze csöndben, nehogy nemkívánatos fülekbe jussanak a mondatok. Mindösszesen 13 ezer lakás szabadult föl ezen a módon a fővárosban egy hónap leforgása alatt, ami a lerombolt Budapesten komoly teljesítmény volt. A mások vagyonának elvételében mindig jeleskedtek az elvtársak. Annak idején működött az úgynevezett Elhagyott Javak Kormánybiztossága – papíron ennek a tulajdonába kerültek részben a háborúban örökös nélkül meghaltak, részben a hazakerült, de újra internált, kitelepített, munkatáborokba zsuppolt emberek árván maradt vagyona: bútorok, szőnyegek, berendezési tárgyak, festmények és így tovább. Az új lakástulajdonos elvtársak innen válogathattak kedvük szerint, természetesen ingyen. A kitelepítetteket Budapestről is kitiltották – nehogy egyszer visszajöjjenek és kellemetlenkedjenek az új birtokosoknak. A kényszer-lakhelyet évekkel később, Nagy Imre kormánya idején elhagyhatták ugyan, de a tőlük elorzott értékekből természetesen semmit nem kaptak vissza vagy azokért semmilyen kártérítést nem járt. Sok család, például az enyém is Budapest határához közel, az agglomerációba költözött vissza – mi Dunaharasztiban találtunk egy bennünket befogadó mosókonyhára. Ami vagyonunk volt, az bőven belefért. A kitelepített család úgynevezett osztályidegennek minősült – a felnőttek csak nagyon alantas munkát kaphattak, a gyerekek pedig nem tanulhattak tovább a nyolc általános után. Nem volt egyszerű kijátszani a hátrányokat, de az idő múlásával és Isten segítségével valamennyire sikerült, bár – tapasztalatból tudom – a nyakunkba akasztott hátrányokat teljesen ledolgozni sohasem. Ennyit a múltról, következik a tartalomjegyzék. Dunavarsány az első helyszín: folytatjuk a képviselőtestület tagjainak a lassan mögénk csúszó ciklust értékelő interjúinak sorát. A katasztrófavédelemé a szó ezután: elhangzik néhány jó tanács az időjárás és az emberi figyelmetlenség által okozott károk megelőzéséről. Az Aries újdonságáról hallhatnak a következőkben, végül Debrecen a téma: egy országosan egyedülálló, mára már Európa-hírű múzeumunk mását szeretnék megvalósítani a cívis városban. 

Úgy tűnik, néhány perce csupán, hogy a diáksereg boldogan belevetette magát a régóta várt nagy nyári vakáció örömeibe, és máris elrepült majdnem a fele. A szülőknek lassan kifogy a munkahelyi szabadsága, az ilyen-olyan csúsztatások és túlórák révén hozzá toldott néhány nap, a gyerekeknek még van a korábban gondosan eltervezett nyári táborokból néhány nap, azután kezdődik a nyár nehezebb fele, legalábbis a felnőttek számára. Ki vigyázzon a gyerekre vagy a gyerekekre? Szerencsés esetben vannak nagyszülők, akik boldogan elvállalják a feladatot, másutt azonban nincs ilyen lehetőség és ilyenkor következik a gondosnak szánt reggeli intelem: „nagyon vigyázz magadra!”, és az emberpalánta magára marad. Ezekre a napokra-hetekre még gondosabban kell felkészíteni az ifjakat, mint egy táborozásra vagy kirándulásra, mert sokkal több a veszélyforrás is onnantól kezdve, hogy egyes bűnözői körök éppen arra várnak, hogy a gyerek felhasználásával jussanak be egy-egy lakásba, egészen odáig, hogy az újdonságokra vagy érdekességekre áhítozó ifjonc előszeretettel próbál ki olyasmit, ami a hétköznapokban a szülők részéről tiltott: a gyufától a különféle elektromos szerkentyűkig sok minden működése érrdekes újdonságokat jelent a számára. Elég egy rossz mozdulat és máris kész a baj. Nem árt ilyenkor újra és újra rászánni este néhány percet, és ismételten felhívni a figyelmet a veszélyhelyzetekre a közlekedéstől kezdve a betörőkig mindarra, ami megkeserítheti a boldog szünidei napokat. Ennyit bevezetésként, következik a tartalomjegyzék. Önkormányzati körútra indulunk a mai műsorban: Szigetszentmiklós, Ercsi, Tököl, Dunaharaszti szakbizottságai, illetve képviselőtestületei egyaránt üléseztek a mögöttünk hagyott napokban, jeléül annak, hogy számukra nincs szünidő. Az év közepén járunk, ez részben a számvetés, részben az előre tekintés ideje – ebbe a folyamatba pillanthatnak be a négy településen. Egy születésnapra is hivatalosak voltunk: nem tudom, hölgy-e vagy úr az illető, csak azt tudom, hogy a 49.-et tartották meg, a többi kiderül helyszíni összeállításunkból.

A hírműsorok mindenütt gonddal-bajjal, menekültáradattal, balesettel vannak tele – kikapcsolódásként emlékezzünk egy olyan eseményre, ami a maga idejében alig elképzelhető újdonságnak számított, ma pedig azon csodálkozunk, hogy miért csodálkoztunk rajta annak idején. Nos, 49 esztendővel ezelőtt Budapesten kalauz nélkül indultak hajnalban útjukra a villamosok és autóbuszok. A hosszabb ideje fiatalok még emlékezhetnek rá: a három kocsiból álló egykori villamosszerelvényeken a belső tetőn a kapaszkodók között egy szíj húzódott végig, a peronon egy csengettyűnél végződött. A leghátsó kocsin a kalauz kettőt, a középsőn egyet rántott rajta, és ezután adta meg ugyancsak egy rándítással a motorkocsiban a kalauz a jelet a vezetőnek: indulhatunk. Az autóbuszokon elöl volt a leszállás, hátul a felszállás: a hátsó, magasított utolsó ülés volt a kalauzé, előtte egy kis asztalkán a vonal- és átszállójegyek tömbje, onnan tépkedte le sebesen a felszállók igénye szerint az egyik kezével, a másikkal pedig a visszajáró aprót keresgélte a kasszából. Ha mindenkit kiszolgált, megnyomott egy gombot, ez jelezte a vezetőnek a felszállás befejezését. Akkor a BKV-nál létszámhiánnyal küszködtek, ezzel indokolták a kalauzok átcsoportosítását más, például ellenőri munkakörbe. Megjelentek a járműveken a jegylyukasztó készülékek, a trafikokban és az újságárusoknál az előre megvásárolható jegyek – mert ilyenek sem voltak korábban. Megszűntek a külön villamos- és autóbuszjegyek is, egységesen a drágább autóbuszjegyek árát kellett fizetni. Emlékeznek? 50 fillér volt a villamos vonaljegy, hetven az átszálló, amivel egy órán belül négy villamoson lehetett utazni, de csak egyszer volt szabad Duna-hidat érinteni. A buszon pedig egy forint ötven volt a vonal, kettő forint az átszálló. Sokáig hiányzott a fülünkben a villamoskocsikon végighaladó csengettyű-zene és a busznál a szigorú tekintetű vagy éppen kedélyeskedő kalauz. Ennyit a múltról, következik a tartalomjegyzék. Szigetszentmiklóson a Városi Egészségnapon köszöntötték az egészségügyben dolgozókat – beszámolunk az ünnepségről. Fontos bejelentés hangzik el az Aries szokásos tájékoztatóján – figyeljenek majd Szarvas Tibor igazgató szavaira. A szerb-magyar kapcsolatokba pillanthatnak be egy dunavarsányi esemény jóvoltából, majd az utazásé a főszerep – először a külföldre való készülődésben szeretnénk segíteni a későbbi nyugodt pihenés érdekében, majd a szigetszentmiklósi turisztikai szervezet által szervezett nyári utakat, kirándulási lehetőségeket ismerhetik meg.