Apukáknak és fiúknak, sőt, anyukáknak és lányoknak is szól a mai adás – kiderül majd, hogy nem csak hímnemhez tartozók űzhetik ezt a hol nagyon népszerű, hol elfeledett sportot. Igaz, van aki azt is megkérdőjelezi, hogy a fizikai erőkifejtést illetően egyáltalán a sporthoz sorolandó-e – gondoljunk azonban például a sakkra, azt is a sportnak nevezik. A mostani tizenévesek életéből alighanem kimarad – ők a rengeteg elektromos és számítógépes kütyüvel kötik le a figyelmüket, pedig az apuka, esetleg az anyuka lehetne a megmondója, hogy mennyivel izgalmasabb, érdekesebb, szórakoztatóbb az, amiről szó lesz és ráadásul a legendák szerint magyar találmány – ez pedig a gombfoci.  Én gyerekkoromban még a felnőtt télikabátokról szereztem meg mondjuk egy jó kapusnak való, nagyobb gombot – ma már 3D-s technikával készülnek a játékosok. Annak idején a padlóra hasalva alakítottuk ki a pályát, azután magasabbra költöztünk egy erre kiválóan alkalmas konyhaasztalra – ma már külön erre a célra készített, négy lábon álló pályák vannak partvonallal, hálós kapuval és minden egyéb kellékkel felszerelve – éppen csak a stadionvilágítás hiányzik, no meg a szotyola, minden meccs elengedhetetlen kelléke a lelátókon. Ez az a játék, amit semmi értelme számítógépre vinni és a képernyőn, egérrel játszani, mert úgy elvész az egész sava-borsa, izgalma. Mai helyszínünk a szigetszentmiklósi Hungaricum Gombfoci Háza Múzeum,  beszélgetőtársaim pedig a megálmodói, létrehozói és működtetői, Becz András és Veress Gábor. Az intézmény egyedülálló nemcsak Szigetszentmiklóson, hanem Magyarországon, sőt, Európában, talán az egész világon is.  Ha majd elmúlik a járvány, ne mulasszák el felkeresni, de ne kezdjék el számolni, hogy hány csapat várja a kezdést a vitrinekben, mert úgysem jutnának a végére. Ha pedig a mostani járványügyi szobafogság idején kedvük támadna a játékra, de nincs kéznél két csapat – nos, erre is kínálunk majd napjainkhoz illő megoldást, mert a télikabát-gombok ideje már messze tűnt.