A Sziget Szelet XIII. évfolyamának 41. számát hallgatják, a szerkesztő-műsorvezető, Haeffler András vagyok. Mai helyszínünk egy múzeumba szánt becses gyűjtemény, amelynek darabjai a mostani idősebbek fiatal korának mindennapjaihoz tartoztak, mára viszont már csak nézni és hallgatni valók. A dunavarsányi Petőfi Művelődési Házban fedeztem fel egy teremben a darabokat és már ott elhatároztam: gazdájukat mindenképpen megkeresem és megszólaltatom.  Így is történt: a múlt héten bekopogtattam Majosházán Vörös Péter családi házába. Az egyik szoba olyan volt, akár egy múzeum: a falakon körbefutó polcok, a polcokon pedig szalagos és kazettás magnetofonok. A mostani fiatalok aprócska lejátszókon, okostelefonon,  tableten vagy laptopon, tehát különféle digitális eszközökön hallgatnak zenét kifogástalan minőségben – néhány évtizeddel ezelőtt még az analóg készülékek voltak az uralkodók. Most már nehezen elképzelhető, de a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben egy magnetofon nagy kincsnek számított. Valamirevaló házibuli szervezésekor az első és legfontosabb teendő a magnó és a kellő mennyiségű, divatos zenei felvétel biztosítása volt, a többi teendő utána következett.  Nem részletezem tovább: egy magnógyűjtemény vagy magnómúzeum megtekintése sokunk számára olyan, mint a régi, nagyon kedves ismerősökkel való örömteli találkozás, és az emlékeinkből olyan, rég elfeledett kifejezések bukkannak elő, mint Uher, Grundig, Telefunken, vagy Délutáni Randevú, rövid hullám, zavarás, Szabad Európa. Nagyszerű délutánt töltöttem el Vörös Péter magnói között, megpróbálok ebből valamennyit visszaadni a hosszabb ideje fiatal hallgatóknak, a rövid ideje fiatalokat pedig arra kérem, hogy egy lomtalanítás hevületében ne dobják ki a szülők vagy nagyszülők padláson fellelt ósdi készülékeit, hanem inkább ajándékozzák el azoknak, akik nem ócskaságot, hanem megmentendő műszaki és kulturális ereklyét látnak bennük. Jöjjenek velem, ismerkedjünk meg Vörös Péter gyűjteményével!