Már az előző két rész bevezetőjében is elhangzott: a magyar nagyságrendek szerint a gyáróriás fénykorában több, mint tízezer embert foglalkoztatott. Közöttük több tucat olyat is, akiknek létezését nem verték nagydobra, pedig - ha pártutasításra is - fontos volt a törődés velük és ezt nem mindenhol vállalták el. Ez a börtönből szabadultak utógondozása volt: munkát és munkásszállást kaptak az akkori szabadult munka vállalók. Valahol nekik is dolgozni kellett, ha nem akarták folytatni a bűnöző életmódot és az éjszaka közeledtével valahol számukra is kellett nyugvóhely. A Csepel Autóban létrehoztak egy külön ilyen részleget, ahová az úgynevezett hivatásos pártfogók irányították őket hajlandóság esetén. Fiatal riporterként én is sokszor kint jártam a nyolcvanas évek elején a gyárban, mindig sikerült valamilyen megható vagy riasztó történetet összeszednem - annak idején nem volt könnyű kívülről behatolni ebbe a világba, mert a bűnözésről és az akkor már egyre gyorsabban terjedő kábítószerezésről az volt a hivatalos álláspont, hogy a szocializmus térnyerésével önmaguktól elhalnak, a szocialista ember nem követ el bűncselekményt, pláne nem kábítószerezik. Ezen ma már mosolygunk, de például a kábítószerfogyasztás a hetvenes évek elejétől azért terjedt el nálunk nagyon gyorsan, mert az előbbiekben leírtak szerint nem volt szabad komolyan venni. Messzire kanyarodtunk néhány pillanat alatt az eredeti témánktól, kérem, nézzék el nekem, ha nem csak az egykori gyáróriás, hanem a magam múltjáról is ejtettem néhány szót. Folytassuk az ismerkedést az egykori nagyüzemmel, bőven maradt még Békés Györgygyel, azaz Gyuri bácsival felelevenítendő történet!