Köszöntöm a hallgatókat és bízom benne, hogy szilveszter estéjén is akad, aki meghallgatja a bulizós éjszakára való készülődés közepette a műsort. 2025. december 31-én este, a jövőre, 2026 első szombatján 14 órakor kezdődő ismétlés idején, továbbá hangos archívumunk jóvoltából bármikor a Sziget Szelet XVII. évfolyamának 53. számát hallgathatják meg, a szerkesztő-műsorvezető, Haeffler András vagyok. Az év utolsó napján az ember hajlamos felidézni: mit hagyott maga mögött az óévben. A magam részéről szomorú szívvel búcsúzom egy 100 évet megélt intézmény 2025-ben lebontott, eltüntetett legendás székhelyétől, a budapesti Bródy Sándor utca 5-7-től. Számomra és rádiós kollégám, a mai műsor főszereplője, Tari Viktor számára is szívszorító, hogy a nekünk oly nagyon kedves falak helyén jelenleg szabadon jár a szél. Bármi is lesz itt, nekünk életünk végéig a Rádió marad a terület. Mindketten ma is kissé meghatottan ejtjük ki a nevet, az életünk jelentős részében nemcsak itt dolgoztunk, hanem itt is éltünk, otthonra jóformán csak aludni jártunk haza. A rádiózást soha nem lehet abbahagyni – mindkettőnk élete jó példa erre, Tari Viktor 60, én 52 esztendeje művelem. Természetesen a Rádió folyosóin gyakran elmentünk egymás mellett, ismertük egymást, de az éterben mindig másfelé vezetett az utunk. Ez talán annak köszönhető, hogy ő jobbára a Petőfin szerepelt zenei szerkesztőként, én a Kossuthon riporterként, majd szerkesztő-riporterként, végül felelős szerkesztőként. Utólag megvallom: műsorkészítőként néha nagyon vágytam olyan stílusú zenékre, mint amilyeneket Viktor válogatott és ma is válogat össze, de a Kossuthnak megvoltak a maga zenei szerkesztői, nem lehetett csak úgy váltogatni. Az volt a hivatalos álláspont, hogy a Kossuth a „komoly”, politikai adó, a Petőfi pedig a szórakoztatás, a könnyedebb stílusé (a komolyzenei műsoroknak pedig a Bartók Rádió volt a gazdája). A Magyar Rádióban töltött évtizedeknek egyforma volt mindkettőnk számára a vége: jött egy liberális elnök, egy bizonyos Such György, aki – rengeteg más rádióssal együtt – finoman fogalmazva nem tartott ránk sem igényt. Sohase felejtem el: amikor a Vasárnapi Újság szerkesztőségébe jött bemutatkozó látogatásra, többek között kifejtette, az embernek legkésőbb öt évente munkahelyet kell váltania, mert ha nem teszi, azzal azt bizonyítja, hogy nincs „piaci értéke”. Jó, hogy nem tette hozzá: ő csak segít, amikor annak idején még csak közel 40 évnyi műsorkészítés után eltávolít sok kollégával együtt.  Romboló működése szerencsére csak egy cikluson át tartott – elfelejthető, mint ahogy – sajnos – az a fajta rádiózás is, amit Viktorral műveltünk, nyugodtan mondhatom: átéltünk. Amikor 1972 kora tavaszán az akkor még létező Pagoda, ez a nagyon csúnya, de legendássá érett építmény előtti kis terecskén elfogódottan tébláboltam az általam csodált színészek-rádiósok között, az egyik (már akkor is idős) beszédbe elegyedett velem és kifejtette: az újságírás nem csak munka. hanem hivatás, a rádiózás pedig nem csak hivatás, hanem életforma is. Való igaz: ma is úgy váltok szót másokkal, hogy közben a fejemben „vágom” a szavait, mit nem fogalmazott érthetően, mit kellene egy másik kérdéssel megismételtetni és otthon a konyhába ma is olyan csöndben lépek be a feleségem háta mögé, mintha élő adás közepette osonnék be egy stúdióba a hallgatók kérdéseivel. Sorolhatnám tovább, hogy miért valóban életforma a rádiózás, de ma már mindez a múlté. és 2025-ben a Bródy Sándor utca 5-7 is eltűnt a fold színéről. Ezzel a műsorral búcsúzunk az öreg falaktól, az egykori Rádiótól.  Ennyit bevezetésként - jöjjenek velünk a régi értékrendeket felidéző világba, amihez természetesen Tari Viktor válogatta a zenéket. Máris szól az első…