Köszöntöm a hallgatókat és főként azokat kérem, hogy megint figyeljenek a mai adásra, akik minden alkalommal szívesen hallgatják a Lakihegy Rádió egyik népszerű műsorát, amelynek címe: „Slágeremlékek, emlékezetes slágerek”. 2025. április 9-én, szerdán este, az ismétléskor szombaton 14 órától és a hangos archívum révén bármikor a Sziget Szelet XVII. évfolyamának 15. számát hallgathatják meg, a szerkesztő-műsorvezető, Haeffler András vagyok. Miért hangsúlyoztam azt, hogy „megint”? Mert mai műsorunkban a hangokról szóló, múlt héten elkezdett rövidke sorozatunk folytatásaként talán a legrégibb műsorunk múltján keresztül a rádiózás múltját is felelevenítjük a készítő, Tari Viktor segítségével. Utólag bevalljuk mind a ketten: nem csak hallgatóknak, hanem valamennyire magunknak is készítettük és készítjük a műsorainkat a Bródy Sándor utca 5-7 szám, majd a Csepeli út 15 alatt. Miről szól az emlékezetes zenéken túl az emlegetett műsor? Az emlékekről. Hatodik évtizede, hogy egy szép napon Viktort rabul ejtette az egykori, ma már lebontott épületben működő intézmény, a Magyar Rádió. Mindketten még ma is kissé meghatottan ejtjük ki a nevet, pedig már nem létezik egykori formájában - azon kevés ország közé tartozunk, amelynek nincs önálló szervezeti formában működő nemzeti rádiója és televíziója, helyettük egy nagyra duzzasztott, értelmezhetetlen nevű képződmény keretei között készül a sokféle műsor. Nem véletlenül használtam az előbb a „rabul ejtette” kifejezést, mert a rádiózást soha nem lehet abbahagyni – mindkettőnk élete jó példa erre (jómagam 1972-ben kezdtem). Érdekesség, hogy az eltelt évtizedekben dacára annak, hogy mindketten nagyon sok műsorban nagyon sok kollégával dolgoztunk együtt – soha nem találkoztunk a stúdiók valamelyikében. Természetesen a folyosókon gyakran elmentünk egymás mellett, ismertük egymást, de az éterben mindig másfelé vezetett az utunk. Ez talán annak köszönhető, hogy ő jobbára a Petőfin szerepelt zenei szerkesztőként, én a Kossuthon riporterként, majd szerkesztő-riporterként, végül felelős szerkesztőként. Utólag megvallom: műsorkészítőként néha nagyon vágytam olyan stílusú zenékre, mint amilyeneket Viktor válogatott és ma is válogat össze, de a Kossuthnak megvoltak a maga zenei szerkesztői, nem lehetett csak úgy váltogatni. Az volt a hivatalos álláspont, hogy a Kossuth a „komoly”, politikai adó, a Petőfi pedig a szórakoztatás, a könnyedebb stílusé (a komolyzenei műsoroknak pedig a Bartók Rádió volt a gazdája). A Magyar Rádióban töltött évtizedeknek egyforma volt mindkettőnk számára a vége: jött egy liberális elnök, egy bizonyos Such György, aki – rengeteg más rádióssal együtt – finoman fogalmazva nem tartott ránk sem igényt. Sohase felejtem el: amikor a Vasárnapi Újság szerkesztőségébe jött bemutatkozó látogatásra, többek között kifejtette, az embernek legkésőbb öt évente munkahelyet kell váltania, mert ha nem teszi, azzal azt bizonyítja, hogy nincs „piaci értéke”. Jó, hogy nem tette hozzá: ő csak segít, amikor annak idején még csak közel 40 évnyi műsorkészítés után eltávolítja az illetőt. Romboló működése szerencsére csak egy cikluson át tartott – elfelejthető, mint ahogy – sajnos – az a fajta rádiózás is, amit Viktorral műveltünk, nyugodtan mondhatom: átéltünk, mert mindkettőnknek ez volt az élete és ez ma is. Amikor 1972 kora tavaszán, nagyjából ilyen tájt, az akkor még létező Pagoda, ez a nagyon csúnya, de legendássá érett építmény előtti kis terecskén elfogódottan tébláboltam az általam csodált színészek-rádiósok között, az egyik (már akkor is idős) beszédbe elegyedett velem és kifejtette: az újságírás nem csak munka. hanem hivatás, a rádiózás pedig nem csak hivatás, hanem életforma is. Való igaz: ma is úgy váltok szót másokkal, hogy közben a fejemben „vágom” a szavait, mit nem fogalmazott érthetően, mit kellene egy másik kérdéssel megismételtetni és otthon a konyhába ma is olyan csöndben lépek be, mintha élő adás közepette osonnék be egy stúdióba a hallgatók kérdéseivel. Ennyit bevezetésként - jöjjenek velünk a régi értékrendeket felidéző rádiózás világába, amihez természetesen Tari Viktor válogatta a zenéket. Máris szól az első…