Köszöntöm a hallgatókat és főként azokat kérem, hogy megint figyeljenek a mai adásra, akik szívesen hallgatják a Lakihegy Rádió egyik népszerű műsorát, amelynek címe: „Slágeremlékek, emlékezetes slágerek”. 2024. június 19-én, szerdán este, az ismétléskor szombaton 14 órától és a Lakihegy Rádió hangos archívuma révén bármikor a Sziget Szelet XV. évfolyamának 26. száma szól a hangszórókból, a szerkesztő-műsorvezető, Haeffler András vagyok. Miért hangsúlyoztam azt, hogy „megint”?  Mert mai műsorunk két hónappal ezelőtt hangzott el először, köszöntve ezzel a főszereplőt, az említett műsor kitalálóját, a mai napig minden héten elkészítőjét, korábbi és mostani rádiós kollégámat, Tari Viktort. Utólag bevalljuk mind a ketten: nem csak a hallgatónknak, hanem valamennyire saját magunknak is készítettük a jubileumi műsort, mert közben sokat beszélgettünk és emlékeztünk. Nem csak Szigetszentmiklóson, hanem a vételkörzetünkben másutt is visszhangra talált a mai rádiókban kissé szokatlan hangú műsor, többen jelezték: szívesen meghallgatnák újra a rádiónkban, nem a számítógépen. Szívesen eleget teszünk a kéréseknek. Miről szól az emlékezetes zenéken túl a műsor? Az emlékekről. Immár 55. esztendeje, hogy Viktort rabul ejtette a budapesti Bródy Sándor utcában működő intézmény, a Magyar Rádió. Mindketten még ma is kissé meghatottan ejtjük ki a nevet, pedig egykori formájában már régóta nem létezik – azon kevés kultúrnemzet sorába tartozunk, amelynek nincs önálló szervezetként működő és önálló nevet viselő nemzeti rádiója és televíziója, helyettük egy nagyra duzzasztott, értelmezhetetlen nevű képződmény keretei között készül a sok műsor. Nem véletlenül használtam az előbb a „rabul ejtette” kifejezést, mert a rádiózást soha nem lehet abbahagyni – mindkettőnk élete jó példa erre (jómagam 1972-ben kezdtem). Érdekesség, hogy az eltelt évtizedekben dacára annak, hogy mindketten nagyon sok műsorban nagyon sok kollégával dolgoztunk együtt – egymással soha nem találkoztunk a stúdiók valamelyikében. Természetesen a folyosókon gyakran elmentünk egymás mellett, ismertük egymást, de az éterben mindig másfelé vezetett az utunk. Ez talán annak is köszönhető, hogy ő jobbára a Petőfin szerepelt zenei szerkesztőként, én a Kossuthon riporterként, majd szerkesztő-riporterként, végül felelős szerkesztőként. Utólag megvallom: műsorkészítőként néha nagyon vágytam olyan stílusú zenékre, mint amilyeneket Viktor válogatott és ma is válogat össze, de a Kossuthnak megvoltak a maga zenei szerkesztői, nem lehetett csak úgy váltogatni. Az volt a hivatalos álláspont, hogy a Kossuth a „komoly”, politikai adó, a Petőfi pedig a szórakoztatásé, a könnyedébb stílusé (a komolyzenei műsoroknak pedig a Bartók Rádió volt a gazdája). A Magyar Rádióban töltött évtizedeknek egyforma volt mindkettőnk számára a vége: jött egy liberális elnök, egy bizonyos Such György, aki – rengeteg más rádióssal együtt – finoman fogalmazva nem tartott ránk sem igényt. Sohase felejtem el: amikor a Vasárnapi Újság szerkesztőségébe jött bemutatkozó látogatásra, többek között kifejtette, az embernek legkésőbb öt évente munkahelyet kell váltania, mert ha nem teszi, azzal azt bizonyítja, hogy nincs „piaci értéke”. Jó, hogy nem tette hozzá: ő csak segít, amikor közel 40 év után eltávolít. Romboló működése szerencsére csak egy cikluson át tartott – nyugodtan elfelejthetjük, mint ahogy – sajnos – azt a fajta rádiózást is, amit Viktorral műveltünk, nyugodtan mondhatom: átéltünk, mert mindkettőnknek ez volt az élete és ez ma is. Ennyit bevezetésként – jöjjenek velünk a számunkra igazi rádiózás világába, amelyhez a zenéket természetesen Tari Viktor válogatta, Máris szól az első szám…