Már az előző két rész bevezetőjében is elhangzott: a magyar nagyságrendek szerint a gyáróriás fénykorában több, mint tízezer embert foglalkoztatott. Közöttük többtucat olyat is, akiknek létezését nem verték nagydobra, pedig - ha pártutasításra is - fontos volt a törődés velük és ezt nem mindenhol vállalták el. Ez a börtönből szabadultak utógondozásavolt: munkát ésmunkásszállást kaptak az akkori szabadult munka vállalók. Valahol nekik is dolgozni kellett, ha nem akarták folytatni a bűnöző életmódot és az éjszaka közeledtével valahol számukra is kellett nyugvóhely. A Csepel Autóban létrehoztak egy külön ilyen részleget, ahová az úgynevezett hivatásos pártfogók irányították őket hajlandóság esetén. Fiatal riporterként én is sokszr kint jártam a nyolcvanas évek második felében a gyárban, mindig sikerült valamilyen megható vagy riasztó történetet összeszednem - annak idején volt könnyű kívülről behatplni ebbe a világba, mertr a bűnözésről és az akkor már egyre gyorsabban terjedő kábítószerezésről az volt a hivatalos álláspont, hogy a szocializmus térnyerésével önmaguktól elhalnak, a szocialista ember nem követ el bűncselekményt. Ezen ma már mosolygunk, de például a kábítószerfogyasztás a hetvenes évek elejétől azért terjedt el nálunk nagyon gyorsan, mert az előbbiekben leírtak szerint nem volt szabad komolyan venni. Messzire kanyarodtunk néhány pillanat alatt az eredeti témánktól, kérem, nézzék el nekem - folytassuk az ismerkedést az egykori nagyüzemmel!