Köszöntöm a hallgatókat és köszönöm, ha rádiónkra figyelnek nap, mint nap - közérdekű és szolgáltató magazinunk, a Mozaik XV. számának 20. számát hallgatják, a szerkesztő-műsorvezető, Haeffler András vagyok. Történelmi múltidézés következik: 72 évvel ezelőtt, 1951. május 21-én szűkszavú, a Rákosi-féle kommunista diktatúra belügyminisztériumának közleménye tudatta, hogy Budapestet megtisztították a nemkívánatos elemektől. A gyakorlatban ez volt a kitelepítés, a mai adatok szerint körülbelül húszezer családot érintett – ötven-hatvanezer embert és húszezer megürült lakást. A kékcédulás választási csalássorozattal és az országot megszállt szovjet hadsereg szuronyinak védelmében hatalomra jutott kommunista pártapparátus a szűkös gazdasági körülmények közepette is meg kellett jutalmazni a diktatúra sikeres kiépítéséért, erre kiválóan alkalmas volt mások épen maradt lakása és az azokban  szovjet hadsereg háromnapos engedélyezett szabadrablása után megmaradt értéktárgyak. Ezeket a párt- és államapparátus beköltöző tagjai kapták meg, természetesen szigorúan törvényes keretek között. Működött annak idején az úgynevezett Elhagyott Javak Kormánybiztossága: először papíron ennek tulajdonába került minden, innen lehetett igényelni.  A kitelepítési határozatot az előző napon este tíz körül bőrkabátos ÁVÓS futár hozta, a benne foglaltak szerint másnap hajnali négy órakor jött a teherautó értünk, személyenként ötven kilogramm holmit vihettünk magunkkal, ebben benne kellett lennie három napi hideg élelemnek is. Bemeszelt ablakú vagonokba zsúfoltak össze bennünket, kisgyerekként sehogy sem értettem, miért nem lehet kinézni az ablakon. Azért örültem az útnak, mert nagyon úntam már, hogy hetek óta összecsomagolt bőröndök között élünk, bútoraink, értékeink szétosztva megbízható ismerősök között – néhai édesapám, a Magyar Távirati Iroda egykori vezetője, Horthy Miklós kormányzó által kinevezve több egymást követő kormány idején Magyarország sajtófőnöke számított a kitelepítésre. 1958 tavaszán tudtunk egy eltartási szerződés révén ismét fővárosi lakossá válni. A politikai bélyeg szüleimen életük végéig, rajtam a rendszerváltási folyamat megkezdéséig megmaradt: úgynevezett osztályidegenek voltunk. Nekem például csak a nyolc általánost lett volna szabad elvégeznem, de sikerült szó szerint becsempészni egy középiskolába, ahol néhány diák és néhány tanár is a nemkívánatosak közé tartozott. Mire eljutottam az érettségiig, meg is szüntették az intézményt. Az egyetemről már szó sem lehetett, a még regnáló igazgató figyelmeztette a szüleimet, eszükbe se jusson bárhová beadni a jelentkezési lapomat, kész lebukás lenne. A Rádióba 1966-ban egy újsághirdetésre jelentkezve segédmunkásnak vettek fel, hosszú volt az út a főszerkesztői kinevezésig, de ez egy másik történet, következik a tartalomjegyzék. Dunavarsány az első helyszínünk: az önkormányzati eseményeken túl Gergőné Varga Tünde polgármesterrel arról is beszélgetünk, hogy mit jelent a település életében a Budapest-Belgrád vasútvonal építése. Ezután Taksony következik: Kreisz László polgármestert arról is kérdeztem, hogy hogyan illeszkednek be az ukrán menekültek a többségében német származású, az identitásukat erősen őrző lakosok közé. Előadást tartott a varsányi Soli Deo Gloria közösségi házban a mögöttünk hagyott héten Bóna Zoltán országgyűlési képviselő meghívására Nógrádi György biztonságpolitikai szakértő – elmondta véleményét nekünk is a szomszédságunkban dúló háborúról. Ez a mai kínálat, tartalmas és Veress Attila zenei szerkesztőnknek köszönhetően egyben szórakoztató rádiózást kívánok minden kedves hallgatónknak!